A közel 5 éves fiam újabban azt találta ki, hogy akihez közeledni szeretne, arra ráröfög egyet játékos mosollyal. Aztán vár.
Várja a ”felmérés” eredményét.
Sokféle reakciót néztem már végig egyre érdeklődőbben, “ebből vajon mi lesz” -húztam fel a szemöldököm, vagy épp megtettem tétjeimet és izgatottan vártam, hogy bejön-e, amit tippeltem.
Aki visszaröfög, azzal abban a pillanatban áramlásba kerülnek és megy a móka, meg a játék. Átment az alany a “kompatibilitási teszten”.
Mi kellett ahhoz, hogy ennyire gyorsan megtalálja azokat, akikkel jól össze tud hangolódni?
Hogy önmagát adja, mutatja a legelső pillanattól. Vállalja annak kockázatát is, hogy nem jön be a “dumája”.
Nem próbálja kitalálni, a másiknak vajon mi fog tetszeni, s annak az elképzelt elvárásnak hogy fog megfelelni.
Megragadt bennem ennek az egyszerű gyermeki gyufahúzogatásnak a bölcsessége.
S ilyen szellemben szeretnék jelen lenni ezen a felületen is.
Hozom a formám, “röfögök” és megengedem, hogy ehhez az kapcsolódjon, akivel mindez összerezeg.
Laár Andrástól hallottam tegnap, hogy amikor elájult és azt hitte, most meghal, hatalmas megkönnyebbülést érzett “végre nem kell tovább megfelelni ezer elvárásnak”.
Klassz volna még meghalás előtt eszközölni ebből valamit.
Köszönöm, hogy ezt is elolvastad, lehet, hogy te is visszaröfögnél?
Szeretettel,
L
Comments