Van egy nő, aki vár ott engem.
Kint a jégen, úgy érzem.
A távolból figyeli, mikor érkezem.
Nagyon is ismer engem. A része vagyok.
A hologram innenső feléről indulok, ő meg már ezen az úton messzebb jutott.
Ő én vagyok.
Hisz bennem, megengedi azt is, hogy féljek, hogy botladozzak, hogy eltaknyoljak, hogy akár oda se érjek. Azt is lehet.
Mindenhogyan szeret.
Érek, amikor érek, nem biztos, hogy ehhez elég egy élet, de igazából mindegy.
A menés a lényeg.
Van egy kislány, aki vár ott engem.
A parton ragadt, lemaradt, úgy érzem.
Sírva figyeli, mikor érkezem.
Nagyon is ismerem. Ő a részem.
A hologramon messzebb jutottam, ő meg korábban volt.
Ő én voltam.
Bízik bennem és hiányzom neki.
Szüksége van rám.
Nélkülem magányos, elveszett.
Nélküle én is elveszek, ha túlságosan eltávolodom.
S nélküle sose juthatok el ahhoz a nőhöz, már tudom.
Gyengéden felnyalábolom.
Magamhoz ölelem, dédelgetem, szeretetemről biztosítom.
Kabátom alá bújtatom, óvom, melengetem. Együtt lassan el tudunk indulni. Ki a bizonytalan jégre.
Megfontolt léptekkel haladunk, figyelem, a kicsi mit bír el, mennyit tud befogadni, mikor érzi gyorsnak, mikor kezd cidrizni.
Akkor kicsit megállunk és hagyok időt, hogy megszokjuk az új tájat és a hologramunkon elért újabb én-állomásunkat.
Ha otthonos, megint mehetünk kicsit. Csúszkálva, tapogatózva a jégen, együtt, mi ketten.
És az a nő tárt karokkal, mosolyogva vár minket.
Visszamosolygunk mi is, mert átjár minket a bizonyosság, hogy oda fogunk érni.
Mindegy is, hogy mikor.
Jó így együtt, szeretetben, úton lenni.
Szeretettel,
L
Comments