Fejet lehajtva megyek át az életen.
Mert belém nevelték a szégyent.
Mert, mások élete milyen szép, csak azt nézem.
Eszmélettelenül görgetem, követem, futtatom leszegett fejemen szemeimmel a készülékem.
Ki vagyok én, hol az én életem, már el is felejtettem, lehet, sose meg se fejtettem.
..talán ismerősen csenghet neked is mindez.
A testem ezzel együtt még érez.
Apró jeleket küldözget nekem, a gépnek.
Nem vettem.
Nem veszem észre őket.
Dörömböl már, én csak az üzenőfalamon révedek.
Csenget, toporzékol.
Bocs, épp máshol vagyok fejben.
Fejben.
Aztán rámrúgja.
Megijedtem.
Egy pillanatra kizökkentem, feleszméltem.
A fájdalomra, ami nagyon is kézzel fogható, s visszaránt a testembe, jelenembe.
Az életembe.
Nézz már fel!! - üvölti a képembe.
Nézzek fel a máséból, a nem adekvátból, a lényegtelenből - vissza a saját létezésembe.
Nézz már fel rám!! - az életed vagyok, jelen legfőbb alkotásod, csak egy kicsit több tiszteletet kérek szépen.
Hogy élj és alkoss tovább engem.
A test éli az életem, akkor is, ha a fejem a kettes csatornába temetem.
Érez, jelez, szól - fájdalommal üzeni: hiányzol nekem.
Együtt szerződtünk értékes, jelentésteli, csoda élmények átélésére, s magamra hagysz mikor fejet lehajtva automata üzemmódban robotolsz vagy rostokolsz.
Nézz rám, kérlek, itt várlak, szeretettel.
Nézz be hozzám, csekkolj be, jelentkezz be közös életünkbe.
Élményeid mennyiségével és minőségével elégedett vagy-e?
Lájkolhatsz is, hogyne.
Csak, kérlek, nézz rám, nézz fel néha abból a sz@rból!
Naponta csak egyszer, kérlek, tekints az életedre, mérd meg a lázát, és érezd át, mi megy benne.
Hogy vagy benne ebben az életben.
Hogy benne vagy-e az életedben.
Szeretettel
L
Comments