Kedves barátnőmtől kaptam épp kölcsön ezt a könyvet, s amit kinyitottam, tudtam, hogy ezt nem tudom nem közkinccsé tenni.
“Valamelyik bulvárlap közölte a hírt, amely pusztán abból állt, hogy az egyik kisvárosban riasztották a tűzoltókat, mert egy ház egyik emeleti ablakából füst goolygott. A csapat behatolt a házba, ahol egy férfit találtak a füstölgő ágyon. Miután kimentették, a matracot pedig eloltották, feltették neki a kézenfekvő kérdést:
Hogyan történt?
Nem tudom, már lángolt, amikor ráfeküdtem.
…
Sokan ennyivel is beérhetnénk a sírkövünkön. Egy mondatban egy egész élet.
Csöbörből vödörbe.
Kerestem a bajt, s mihelyt megtaláltam, belekeveredtem.”
(Robert Fulghum)
Könnyem csordult, annyira nevettem először ezen.
Aztán…egy ponton túl már nem vicces.
Vajon hányszor fekszünk olyan sezlonyra, ami már eleve lángol?
Hányszor lépünk ugyanabba a folyóba “tudtam, csak nem sejtettem”-jeligére?
Mikor tesszük pontosan azt, amiről eleve tudjuk, hogy nem lesz ez így jó nekem?
Hányszor cselekszem úgy, mintha nem velem lennék egy csapatban?
Akkor pedig megteszem magamért, s ha kell, mindig kérhetek segítséget.
Comments