Egy kislány a kanapé mögött kucorog a sarokban.
Órákig, magában.
Senkinek sem hiányzik, nem keresik.
Elképesztően magányos.
Egy felnőtt nő megy most utána, keresi-kutatja.
Bekukkant a kanapé mögé, a gyerek ránéz, a nő megsimogatja a fejét.
Látva, milyen jól esik neki, nagy üggyel-bajjal bepréseli magát mellé.
Karját tárja felé, s a lányka görbülő szájjal adja meg magát az ölelésnek.
Így maradnak sokáig, ringatóznak is közben kicsit.
Pityeregve, sírva, zokogva.
Fájdalomtól, együttérzéstől, meghatódástól, megkönnyebbüléstől.
Egy kis szeretetre vágyott csak.
Aztán a nő kotor két színezőt, meg ceruzákat és tartja felé - van-e kedved együtt színezni?
Bólint a kicsi, mosolyogva, könnyes-maszatos képpel.
Azóta színezünk csendben.
És közben sírok.
Mert a kicsi is meg a nagy is én vagyok.
Szeretettel,
L
Comments